Az általános iskola befejezésével elkezdődött a nyár, másfél hónapja tombol a nyári szünet, én pedig napról napra magányosabbnak érzem magamat. Mindenki a barátaival tölti el ezt a két és fél hónap szabadságot, szórakoznak, kiélvezik a gondtalan napokat, én pedig szenvedek az egyedüllétben. Egyre többet gondolkozom azon, hogy vajon ez miért van, s sokszor arra a következtetésre jutok, hogy valamilyen szinten erről én tehetek. Nem merek közeledni az emberek felé, nem merek megszólítani senkit sem. S hogy mi ennek az oka? Az, hogy az önbizalmam egyenlő a nullával. Tulajdonképpen régebben "erős" személyiség voltam. Nem érdekelt mások véleménye, ha beszóltak, visszaszóltam, s miután rájöttek arra, hogy velem nem érdemes szórakozni, békén is hagytak. Mostanában sajnos ez már nem így működik. Másoktól "függ" az életem. Másoknak öltözködöm, másoknak megfelelően viselkedem, mások elvárásai, mások igényei szerint élek. Amit mások mondanak, elhiszem. Ha beszólnak, már nem szólok vissza, hanem csak csendben ülök, s a következő adandó alkalomnál, ha egyedül vagyok, sírok. Elgyengültem. Nem merek kimenni az utcára egyedül. Nem érzem magamat fontosnak, jelentéktelennek tartom magamat. Nem merek az eladótól megkérdezni semmit sem. Nem merem felpróbálni a ruhákat a boltokban. Nem merem felvenni azokat a ruhákat, amiket szeretnék. Nem merem kiengedni a hajam. Nem merek köszönni. Nem merek leülni a buszon. Nem merek elsétálni az emberek előtt. Ha valaki röhög, vagy éppen sugdolózik, egyből azt hiszem, hogy rólam van szó. Megváltoztam. Nem tudom, hogy miért, mint ahogyan azt sem tudom, hogy hogyan legyek újra olyan, mint régen.